Bár Kuala Lumpur után eltelt 2 hét és pár napja már HangZhouban vagyok de erről még mindenképp irnom kell – meg arról, hogy ezen a billentyűzeten nincs hosszú „i”, ne csodálkozzatok ha nem találtok majd egyet sem a következő egy hónapban (utána majd annál jobban fog esni egy hosszú „i” látványa - lol).

Amikor Kualába mentem nem voltak várakozásaim, majd lesz amilyen lesz. Tulajdonképpen azért néztem meg a várost mert azon keresztül ment a repülő Manilában, gondoltam akkor már kicsit nagyobb hézagot rakok a két járat közé és eltöltök ott pár napot. Vettem hát egy utikönyvet, abban szép szines képek voltak, kinéztem pár dolgot, nagyon nem lőhetek mellé 4.5 nap alatt. Azt tudni kell, hogy KL Ázsia egyik legbiztonságosabb városa, attól nem tartottam, hogy épp ott fognak elrabolni. Ami azonban ott várt az nagyon meglepett!

De mennyire igaz a fenti mondás! Ha már itt tartunk, akkor tobzódjunk kicsit a mondásokban. „Öröm az ürömben”. Mint írtam könnyen el tudok tévedni és olyankor bosszús vagyok, meg mindig megállapítom, hogy már megint nem néztem meg alaposan, hogy hogyan tudok eljutni A-ból B pontba, akkor amikor lehetett volna. De sokszor ilyenkor akadok olyan kincsekre, amik aztán feledtetik velem a bosszúságot. Így volt ez Lumpurban is. Bolyongásom során botlottam bele ebbe a piacba, ahol mindent árulnak. Használt koszos tányérokat, rozsdás fűrészlemezeket, koszos üres kólásüvegeket satöbbi. Szerintem még használt fülpálcikát és használt rágót is találok, ha jobban beletúrok valamelyik kofa szépen rendezett portéka kupacába.

Második nap a híres Batu Caves-et vettem célba. Ez a városon kívül van, kb. 20 perc vonatozásra. Az utazás egyhangúságát csak a srégen szemben ülő kislány orrtúrása és az a csipogó hang törte meg, amit a szájával adott ki – egy ex-kollégámra emlékeztetett, mármint a csipogással, szerintem páran akik olvassák tudják kire gondolok.

Tegnap ott hagytuk abba, hogy első kuala lumpuri célpontom a madárpark. Nos belépés után már az első 10 méteren elvarázsolódtam. Nem csak azért, mert mindenféle madár ott repkedett és mászkált körülöttem szabadon, hanem az egész park kialakítása nagyon szép. Belépés után 50 méterrel pedig levettem, hogy itt kétféle út van. Az egyik a díszkővel kirakott, amit a park építői jelöltek ki az odalátogatóknak, a másik pedig amit a madarak jelöltek ki az odalátogatóknak mert az nincs telepotyogtatva. A felismerésnek hála megúsztam tiszta ruhával. Természetesen egyfolytában fényképeztem és videóztam. Kattogtatás közben az is felötlött bennem, hogy mi lenne, ha a telefon fényképező funkciójához hozzárendelnék valami madárszar-placcsanó hangot - ami aztán minden fényképezésnél szólna - ezzel megörvendeztetve magam a többiek reakcióin de végül hagytam. Meg is kérdeztem egy ott dolgozót, hogyan érzi magát itt, milyen egy ilyen idilli paradicsomban dolgozni. Azt mondta, hogy vannak ilyen és olyan napok is. Arra a kérdésemre, hogy mi az átlag hét/madárletojás arány nem válaszolt csak nevetett egyet. Nagyon leírni nem lehet, amit láttam – legalábbis én nem tudom – inkább beszéljenek a képek, annyit mondanék csak, hogy bármerre is nézel, mindenhol a természet van. Szépen nyírt fák, virágok, zöldellő fű és szabadon mászkáló, repkedő madarak.

Most, hogy túl vagyok két napnyi utazáson és négy napnyi talpszaggató városnézésen és van egy kis időm összeszedni a gondolataim és tapasztalataim lebloggolom őket. Elképzelem a távoli jövőt, hogy milyen kényelmes lesz majd mikor nem kell az unokáknak mesélni, hanem csak annyit mondok, hogy „fiacskám, ha érdekel akkor olvasd el a blogom”. Az első és legfontosabb tapasztalat, amit szereztem, hogy kell egy jó cipő! De sürgősen. A második pedig, hogy ha nem tudsz tájékozódni akkor bármi áron, de vigyél magaddal valakit aki tud, sok bosszúságtól kíméled meg magad. Legalábbis nálam ez érvényes ugyanis híresen rossz tájékozódó vagyok. Ha pozitívan akarom megfogalmazni, akkor híres jó eltévedő. Egy idő után valahogy még térképpel a kezemben is sikerül úgy elkavarodnom, hogy vagy egy autópálya felhajtónál lyukadok ki, vagy egy építkezésen találom magam vagy valami tök érdektelen lakótelepen. Hiába az egyenessel nincs gond de aztán jönnek azok a hülye kereszteződések és mindent elrontanak. Ha lerajzolnám, hogy utolsó nap – jó mondjuk azért fáradt is voltam már – merre ténferegtem elég vicces lenne. Ha egy turista csoportot vezettem volna ilyen útvonalon, biztos eljön az a pont amikor berángatnak egy sikátorba és jól helyben hagynak. De ne az utolsó napnál kezdjük, megpróbálok visszaemlékezni szép sorba.

Még egy szösszenet az előző bejegyzéshez. Az elmúlt 12 nap alatt 5 ország repterén fordultam meg és vicces látni ahogy egy csapat koreai nézi, ahogy az arabok a folyosón imádkoznak, miközben a japók fényképezik őket a négerek meg a fel-alá futkosó gyerekeket próbálják elkapni akik a laptopon lógó fehérek zsinórjait kerülgetik... és a kör be is zárult. A kultúrák találkoztak.

Magyarország csodálatos ország. A csodák az élet minden területét körbeszövik. Egyik ilyen csoda a lehúzás csodája! Ma Manilába való visszaindulásom előtt elmentem kinyomtatni gyorsan még egy-két fontos dolgot. Konkrét helyet nem írok hova sodort az élet mert nem lenne szép tőlem. A lényeg, hogy kivártam a kivárni valót és mikor sorra kerültem megkérdeztem az árakat. Mondta nekem a csaj, hogy a nyomtatás egyoldalasba 25 Ft, kétoldalasba 50 Ft és van még plusz fájl megnyitási díj is, 100 Ft fájlonként. Igaz fél évet nem voltam itthon de erre nem voltam lelkileg felkészülve. Először le is fagytam, lepergett pár homokszem az órában - épp a Kairói reptéren vagyok, ezért írok ilyen ezeregyéjszakás elemeket a szövegbe - mire elhittem, hogy tényleg azt mondták, amit hallottam. Hát gondoltam remélem nem fog mellékattintani a fájlnak mert akkor fizethetek még plusszba... Azért van bőr! Nem is merem elképzelni mi lesz mire legközelebb hazamegyek. Sorbaállási díj, USB használati díj? A mókás az volt, hogy hárman voltak a pult mögött. Az egyik nyomtatott, a másik odaadta a kinyomtatott papírt a harmadik pedig a számlát. Persze ennek is megvan az előnye, mert ha valaki dolgozik, bármit is, legalább nem szokik el teljesen a munkától.

Kígyótalp, pókhere, ökörszem - vagy valami hasonló kajákat árulnak az egyik Monty Python filmben. Ott még vicces is. Hurkapálcára fűzött csirkebél, perzselt malacfül, csirketalp - ezeket pedig a manilai utcán árulják és így már annyira nem vicces.

A pálmát mégsem a fentebb felsoroltak viszik, hanem a B-A-L-U-T nevezetű gasztrorém - ejtsd ahogy írva van. A világ négy tájáról összeszedett gusztustalanságok étlapján dobogós helyet érne el. Későbbi posztokban szándékoztam összeállítani Nektek egy manilai menüt elrettentés gyanánt, mindenféle nyalánksággal és érdekességgel - inkább utóbbiak közé tartoznak ezek a kaják - de ha már Húsvét, nyúl és tojás van, akkor essünk túl a BALUT-on.

Az elmúlt fél év tévéműsorait elszalasztottam. Azt kell, hogy mondjam ennek csak örülhetek. Magyarországra érkezésem első estéjén véletlen szem és fültanúja voltam egy híradónak, hát nem kellett volna. Leszúrta, lelőtte, felakasztotta, kirabolta, elsikkasztotta, kibelezte, szóltak a hírek. Csupa-csupa vidámság... Rögtön olyan tájékozott lettem, amilyen nem is akartam és egyből kezdtem is szarul érezni magam. A poszt írása közben pedig a discoveryn megy egy műsor arról, hogy miért tapad az emberhez a zuhanyfüggöny zuhanyozás közben és milyen veszélyes tud lenni egy ilyen alattomos kis jószág! Hogy mikből maradtam ki!? Semmiből.

Röpke 18 órás repülőút plusz 2 órás átszállás után tegnapelőtt végre megérkeztem haza! Azt kell mondanom, hogy bármilyen kényelmes repülővel is jössz, ennyi idő alatt így is úgy is "C" betűre ülöd a hátad. De annyi baj legyen! Sziasztok pulikutyák! Hello Hortobágy, hello Balaton.

Megfogadtam, hogy egy turista szemüvegén keresztül fogom nézni a várost, ami valljuk be egész könnyen megy így, hogy fél évig nem voltam itthon. Keresem a mókás, meghökkentő, jellemző és szép dolgokat. Sokáig nem is kellett várnom, mert Ferihegy egy vidám reptér, tele mókával és kacagással, amit a lentebb levő táblakombináció is mutat.