Kipróbáltam, hogy tudom-e még a jelszót a blogomhoz és láss csodát, sikerült belépnem második próbálkozásra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy folytatni is fogom de ha már tudom a jelszót, visszajöttem dolgozni Ázsiába és Vietnámban karácsonyoztam miért ne írjak egy posztot? Így mindenki nosztalgiázhat, Ti a blogom előtt töltött feledhetetlen percekről én pedig az első ázsiai felfedezéseimről.

Abba nem megyek bele, hogy miért jöttem vissza, ennél vannak sokkal érdekesebb témák, például Vietnám. Az ünnepek jöttek én meg mentem mert dec. 24 és jan. 4 között kettő darab munkanap volt fülöpéknél és ki akar 10 napot eltölteni egyhuzamban Manilában úgy, hogy nincs munka? Volt kedvezményes jegy HCMC-be - Ho Chi Minh Citybe, amit  eredetileg Saigonnak hívtak de Ho Chi Minh, a nagy hazafi tiszteletére átkeresztelték halálakor - ráadásul lakik ott egy kedves ismerős házaspár, Rita és Áron, akik elszállásoltak. Egy élmény volt, pláne Olivér fiúkkal - 2 éves - kötött barátságom, aki igen élénk érdeklődést mutatott mindenfajta elektronikai cucc iránt.

Vietnám bájos hely csak kicsit nehéz bánni a pénzzel, mert 1 amerikai dollár 22.500 vietnámi dollárnak felel meg és kell egy kis idő még rááll az egyszeri turista agya - 2 év kihagyás után nyugodtan tekinthetek magamra így - a százezrek és milliók szórására. Sok kellemes élményben volt részem de legjobban talán az maradt meg, hogy sosem láttam még ennyi nőt miniszoknyában terpeszben nyílt utcán, ahogy ülnek a robogókon - és még csinosak is. Az országban ugyanis 40 millió motorbicikli jut körülbelül 91 millió emberre. Őrület a forgalom de imádom, egy nagy káosz de lehet folyamatosan haladni, nem úgy mint a manilai forgalom, az is őrület de azt utálom - pláne, amikor mindenki megkapja a fizuját és 3-4x-ére nő aznap és másnap mindenfajta menetidő mert mindenki megy rögtön szórni a pénzt. Sok mindent láttam már szállítani motoron az elmúlt pár évben de a kerítéskapu, amit itt láttam az emelt egyet a téten.

Ha tehettem - az esetek 90%-ában - a helyi motoros "taxisokkal" mentem, xe om-nak hivják őket - ejtsd szeom -  és ott vannak majdnem minden sarkon, a motorbiciklijükön ülve-fekve, fuvarra várva.

A következő közlekedési szabályok vannak érvényben:

1. A piros jelzés csak amolyan mellékes fényforrás az éterben - az egyik xe om-om elég lassan ment egész utunk során, kb. 30-al de következetesen hajtott keresztül minden piroson.
2. Forgalommal szembe menni nem gond, csak dudálni kell.
3. Ha dugó van az úttesten használd a járdát
4. Zöld jelzésnél elöl állva nyugodtan beszélgess, ha nem indulsz el majd kikerül a mögötted levő 100 motoros.
5. Bárhol megfordulni vagy bármi olyat csinálni, amiért mondjuk Oroszországban a mögötted levő kiszáll a kocsiból és a youtube-ra feltöltött fedélzeti kamera felvételén azt látod, hogy agyonver azt lehet, csak dudálj hozzá.

YouTube-on találtam egy jó videót arról, hogy hogyan is közlekednek.

Megkérdeztem az egyik xe om-ot, hogy hány balesete volt eddig, azt mondta 12. A többit inkább nem kérdeztem.

Ha Vietnám akkor természetesen szót kell ejtenünk a háborúról is, ami 17 évig tartott.  Itt egy kép, amely összehasonlítja hogy az USA milyen mértékben vett részt a II-ik világháborúban, a koreai háborúban és a vietnámi háborúban, hogy érezzük ennek a súlyát.

Az egy turista látványosságra eső tankok és bombázók száma elég magasan vezet a többi ázsiai országhoz képest de ez érthető is. Az amerikaiak tulajdonképpen porig bombázták és chamtrailezték az ország középső és déli részét. Elég sokkoló volt a múzeum - kb. olyan érzés fogott el, mint a hiroshimai múzeumban, amiről nem is írtam inkább, legyen elég annyi, hogy egy történelmi felkiáltójel az egész - főleg amiatt, hogy mennyi vegyi anyagot használtak és, hogy az milyen kárt okozott a természetben és az emberekben. A következő galéria végén van 2 durva kép, szólok előre csak erős idegzetű.

Voltam a cu-chi tunnel-nél is, ami egy 25 km hosszú 3 szintes alagútrendszer. Az első szint 3 m, a második 6 m a 3-ik pedig 10-12 m mélyen volt, ami a nagyobb bombázásokat is kibírta. Ilyenek voltak a bejáratok az alagút rendszerbe.

2000-3000 ember élt itt folyamatosan a föld alatt, egy nap kb 2 métert tudtak kiásni az életerős fiatal férfiak, amit nem is csodálok, mert a talaj olyan mint a beton. Én biztos pánik rohamot kaptam volna a klausztrofóbiától 5 perc után de ők jobban féltették az életüket annál, hogy felmenjenek a felszínre. A szellőzést bambusz rudakkal oldottál meg, amit 10 méterenként tettek le és termeszváraknak álcázták.

Voltam még a Mekong deltában, őserdőben és egy kis szigeten is, Phu Quocon, ahol béreltem egy robogót 2 napra és az első nap sikerült annyira leégnem, hogy az éjszakai piacon vettem egy eredeti (...) hosszú ujjú lacoste inget meg másnap egy női kesztyűt - mert más nem volt - egy útmenti valamiben csak a nap ne érje a bőröm.

Ami érdekes volt még számomra, hogy egyáltalán nincsenek érméik csak papírpénzük, amit itt a fülöpöknél is nagyon bírnék mert a sok kis vasbuznyák nagyon tudja húzni az ember zsebét. Ittam finom vietnámi kávét enni viszont nem ettem jókat, pedig az volt a fejemben, hogy finom konyhájuk van meg olvastam máshol is de valahogy engem elkerültek az igazán jó ételek.