Az utcában, ahol szerintem még sosem járt fehér ember, pont úgy néztek rám, ahogy egy utcában néznek, ahol még sosem járt fehér ember. Pont úgy néztek rám, ahogy én is néztem volna, ha meglátok egy másik fehér embert. Kivétel persze ha az a másik fehér ember egy 80 év körüli német ürge, mert akkor egyből vágom, hogy valami háborús bűnös náci tiszt, aki menekülés közben véletlen a Fülöp-szigeteken kötött ki dél-Amerika helyett, aztán itt ragadt – kicsit előítéletes vagyok de nem is tagadom. Tulajdonképpen nem is utca volt ez, hanem egy sikátor, aminek két oldalán saját kézűleg épített házak sorakoztak egymástól 0cm-re építve, ahol egy felnőttre körülbelül három gyerek jutott: egy félpucér, egy mezítlábas meg egy "normál" öltözetű - gondolom a felosztást naponta cserélik, legalábbis így ­lenne igazságos.

Hogy kerülök én ide? – kérdezitek Ti.

A barátnőm rokonainak elvitte a házát a giga-mega Yolanda tájfun nem is olyan régen ezért úgy határoztak, hogy kibővítik a házat – amiben amúgy hatan laknak és úgy saccolom körülbelül 40nm -  így még plusz 2 ember oda költözhet, hogy megpróbálja szerencséjét a fővárosban. Hát így lett belőlem segédmunkás egy manilai zugépítkezésen  – felelem én.

A városban egyébként gomba mód nőnek a felhőkarcolók és plázák ergo elég sokan dologznak építkezésen, közben “kitanulják” a szakmát és saját maguk építenek-bővítenek utána. Terjünk is vissza a helyszínre. Mikor először mentem, még nem tudtam, hogy milyen környékre megyek és mikor megláttam elkapott az enyhe tenyérizzadás. A sikátor egy zsákutca végéből indul, körülbelül 100m hosszan tart egyenesen, majd élesen balra kanyarodik, ahol egy kis „tér” van – nem lehet nagyobb 10nm-nél – onnan még körülbelül 15m és kivezet egy normális utcára. A szélessége 1-3m között változik, van benne két "bolt", főleg vakolatlan házak, hangos zene meg sok ember kis helyen.  A ház pont a kanyarban van és mi a hosszabbik úton mentünk be. Mikor először mentem végig a sikátoron nem is néztem senkire, tudtam, hogy úgyis mindenki engem bámul. Ha sokszor lennék ilyen helyzetben biztos kialakulna bennem egyfajta ufo-komplexus. A szemem sarkából annyit azért láttam, hogy zajlik az élet, a házak előtti lavorokban hol mostak, hol gyerekek fürödtek – meleg víz az nincs csak, hogy tisztázzuk; langyos se, persze melegíteni lehet. Egy alkalmi fodrász hajat nyírt - a frizurából kiindulva alkalmi lehetett -, mások csak üldögéltek kint és nézték a szemközti ház falát, ami nem volt távolabb mint 2 méter.

Az én feladatom kimerült a homok és sóder bezsákolásában, amit elvittek a házhoz, hogy ott hozzákeverjék a betonhoz. Ez természetesen nagy kosszal jár, hiszen a cement száll össze vissza miközben lapátolják és persze viz is kell a betonhoz, ami a mi esetünkben lassan de biztosan egyre messzebb és messzebb csordogált, míg végül végig nem folyt a kanyaron át a kis térre, onnan pedig 15m-en át az utcára. Ez azt jelenti, hogy az építkezésünkből kijutott nem csak a közvetlen szomszédoknak, hanem a fél utcának is. Én csak pislogtam mikor láttam, hogy a betont konkrétan a szomszéd falánál keverik, ami körülbelül 50 cm magasságig tiszta szutyok lett. Pedig az a ház még vakolva meg festve is volt, ami az ilyen helyeken ritka.

Kérdeztem, hogy ez nem gond, nem lesz ebből baj? Áááá, semmi gond, jó szomszédok ezek, nem haragszanak meg, jött a válasz és ezzel el is volt intézve. A betonkeveréshez használt víz miatt fél óra elteltével már kisebb erecske csorgadozott, szutyokból és mindenki abban mászkált – hihetetlen milyen forgalmat bonyolított le a sikátor, mindenféle árosuk, rokonok meg egyéb elemek mászkáltak. A szemközti szomszédot az sem zavarta, hogy már a házába is befolyt a cucc, egy hangos szó nem hangzott el. Egy idő után a mosónők letakarták a lavorjaikat a gyerekek meg ugyanúgy mezítláb rohangáltak. A szálló cement sem zavart senkit, a kiteregetett ruhák továbbra is kint lógtak. 

A munkát a körülöttünk összesereglő gyerekeken kívül egy csapat dobta fel, akik valahonnan elővarázsoltak egy ócska viszont annál nagyobb zenegépet, amit megpróbáltak ráapplikálni egy triciklire. Sok próbálkozásuk már csírájában elhalt de végül megtalálták a feltehetően egyetlen működő megoldást, az oldalkocsi tetejére rakták rá, de hogy mivel rögzítették azt nem tudom - barátnőm szerint valaki biztos állva utazott és fogta - de nem szeretnék egy ilyen tricikli előtt lenni, mikor befékez. Mondjuk nem mennek gyorsan de akkor sem.

Meg leültünk egyszer sörözni egy erre külön kialakított helységbe. Nem hittem volna, hogy öten elférünk azon a 3nm-en de valahogy sikerült, mások kintről az ablakból néztek, vagy odatettek egy széket az ajtóhoz, hogy becsatakozzanak.

Egy elég érdekes jelenségre lettem figyelmes miközben a homokot zsákoltuk. A földbe betonozott vízórára, amit nehéz lett volna nem észrevenni, mert akkor esek egy durvát. A helyi vízművekkel nem lehet csak úgy kibabrálni. Sokan ugyanis megfordították az órát, hogy az visszafele pörögjön, így könnyen kordában tudták tartani a számlát - nem csak a magyar találékony. 

Hogy mi a konklúzió? Az nincsen. Csak akartam írni egy cikket arról, hogy létezik olyan hely a világon, ahol a szomszéd nem esik neked ha az ő falán kevered a betont és az utca nem lázad fel ha az építkezéseddel összekoszolod a portjájukat. Gondolom úgy vannak vele, hogy van ennél rosszabb is.