Már viszketett a talpam, hogy útra keljek és megcsodáljam a legendás Fuji-sant, látnivalóim listájának biztos nevezettjét. Tokyotól mindössze 100 km-re található a Hakone nemzeti park, ahonnan egy tó partjáról szép kilátás nyílik a misztikus vulkánra - mert ugye nem mindenhonnan lehet egyformán és teljes egészében látni. Felkerekedtem hát egyik reggel, hogy megkezdjem vándorlásom nyugatra - egészen Hiroshimáig – és első állomásként útba ejtsem a parkot. Vonatozás és buszozás után két ausztrál házaspárral, egy információs táblával és AZ úttal találtam szembe magam. Az ausztrál párokkal elbeszélgettem, mondták, hogy csodás kilátás van a Fujira, az információs táblára vetettem egy gyors pillantást - úgysem értettem semmit mert minden japánul volt -, az útnak pedig nekivágtam abban a tudatban, hogy a végén ott vár maga Fuji-san!

Egyébként ezek az információs táblák viccesek, mert általában csak japánul van rajta minden. Azt kiírják angolul, hogy információs tábla - mintha nem lenne amúgy is nyilvánvaló - de minden más japánul van. Az még jobb, mikor az erdei úton egy ideig angol és japán nyelvű táblák vannak, aztán egy hármas kereszteződésnél hirtelen már csak japán nyelvű táblákat helyeznek ki - szerencsére mindig volt nálam térkép és be tudtam azonosítani a jelek alapján, hogy merre is kell menni. Ha már itt tartunk azt is megemlítem, hogy elég sok helyen csak japánul vannak kiírva a dolgok, még múzeumokban is.

A gyalogút egy ideig együtt tekergett-kanyargott a szerpentines autóúttal, itt szintén nem sok emberrel találkoztam, akárcsak a Nakatsuwaga-Tsumago távon. Az elején volt egy muris kinézetű figura. Lassan, egyedül baktatott egy nagy hátizsákkal, elneveztem bús sánta vándornak, ez annyira megtetszett, hogy megfogadtam ha valaha írok egy könyvet biztos ez lesz a címe, még ha programozásról szól akkor is. Félúton volt egy teaház-pihenő, ahol megkóstoltam az amazake nevű italt, ami édeskés, alkohol mentes vagy alacsony alkohol tartalmú ital és rizs erjesztésével készül. Finom volt. Láttam egy nagyon hangulatos tűzhelyet is, a padlóban volt egy téglalap alakú mélyedés, amit felszórtak homokkal és abban raktak tüzet.

A kővel kirakott út egyébként szupersztrádának számított a maga idejében, 300-400 évvel ezelőtt és Tokaido út néven futott. Lehetett venni korabeli szandált, amit anno használtak, hogy az utazó teljes mélységében átadhassa magát az élménynek és abban teljesítse a távot de én csak egyetlen turistán láttam aki elég furcsán, egyensúlyozva lépkedett és egy-egy jobban kiálló kőre lépve nagyokat grimaszolt.

Röpke 2,5 óra alatt teljesítettem a távot és a végén már nagyon vártam, hogy melyik kanyarban fog felbukkani Fuji-san de nem bukkant elő sehol, pedig kiértem a tóhoz. Gondolkodtam, hogy mi lehet, hiszen az ausztrálok azt mondták, hogy milyen szép kilátás van innen. A hegyeknek nem kél csak úgy lába és ahhoz is elég nagynak kell lennie, hogy lássam innen. Egyetlen megoldás, hogy megyek tovább, biztos takarja még valami. Lementem egészen a tó partjáig de a Fuji még mindig sehol. Megkérdeztem egy szembejövő kollégát, hogy ugyan már látta-e a Fujit. Igen-igen, menjek tovább ott van. Folytattam utam, már a tó partján de még mindig nem láttam sehol. Kezdtem gyanakodni, hogy létezik-e egyáltalán ez a hegy vagy csak mindenki azt mondja, hogy láttam-láttam mert senki nem meri bevallani, hogy itt járt és még csak a Fujit sem látta.

Már-már lemondtam a Fujiról, hogy biztos én néztem be és másik parkba kellett volna menni, mikor megláttam egy nagy térképet. Azt mutatta, hogy ha itt felmész akkor meglátod a Fujit. Nem csak, hogy meglátod de ez az egyike annak a 100 helynek Japánban ahonnan a legszebb oldalát mutatja a vulkán. Deus ex machina, rögtön fel is villanyozódtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Már csak több tucatnyi meredek lépcsőn kell felbaktatnom, hogy megízleljem a siker ízét. Mikor felértem körbenéztem és kezdtem igen ideges lenni mert Fuji sehol de megláttam egy táblát, egy utolsó lehetőséget, amin az állt, hogy "kilátó pont" és egy nyíl az irányába. Fáradtan megtettem ezt az utolsó 200 métert is és mit láttam a kilátó pontról? Hát ezt.

Nagy büdös semmit

Gondoltam kész, nincs Fuji. Elbontották építőanyagnak. A szent hegyből szent városokat meg szent autópályát építettek. De nem csak én voltam ott, hanem egy kisebb csoport meg pár lézengő egyén. Leültem kicsit, hogy nézzem velük a semmit és miközben kitartóan néztük a felhőket, egy nagyon halovány vonal rajzolódott ki. Húha, ez a Fuji jobb oldala. Akkor esett le, hogy az egész hegy szemérmesen elbújt a felhők között és az ágyúdörgés szerű zaj, amit néha hallottam gyaloglás közben és most itt is nem más, mint a vihar, ami a Fujin tombol. Már késő délután volt, nem látszott tisztulni az idő úgyhogy első nekifutásra kicsit csalódottan de beértem Fuji-san halovány jobb oldalával de megfogadtam, hogy megpróbálkozok még egyszer.

A második „hegytámadásra” utolsó előtti napomat szántam, ekkor nyugatról vándoroltam vissza keletre, Tokyoba. A Suruga öbölben található Miho-no-Matsubarát választottam kilátó pontnak. Láttam neten pár remekű képet, amiket onnan lőttek és eldöntöttem, hogy erről az oldaláról akarom megörökíteni Fuji-sant. Zöldellő lucfenyők, tengerpart tengerrel és háttérben Fuj-san fehér sipkában. Ennél több nem is kell. A terv szép volt, a kivitelezés parádés de már az utolsó buszozós etapon éreztem, hogy a gusztustalan nagy szmog, ami már a közeli hegyeket is fakóvá tette a távolabbiakat meg el is tűntette közbe fog szólni. Sokáig reménykedtem de beláttam, hogy csak az időmet pocsékolom és még nem is vettem senkinek semmit. Elmentem Shizuoka városáig, meg még tovább valahova, ahol rengeteg Fuji dobozos sütit árultak de onnan már nem mentem tovább. Mindenfelé csak szmog volt. Na sebaj, marad a képeslap meg a netes fotók. Egyébként ilyen lett volna – azt már inkább meg sem mutatom, hogy mit láttam.

Egy szó, mint száz, tervezzétek meg rendesen ha a Fujit szeretnétek látni.