90 millió fülöpke országa

Élmények első kézből a fülöpökkel való találkozásról, helyi szokásokról, bennszülöttekről és a csodálatos Palawanról

Bejegyzések

2017.01.16. Jimbohumeister

1850 km a bal oldalon és pár 100 m a jobbon

Két hét Sydneyben azért túlzás lett volna, gondolkodtam motor bérlésen de csak csillagászati áron találtam, kb. 25 ezer forintért naponta, kocsi hasonló tarifán - bár kiderült, hogy lehetett volna jóval olcsóbban is találni, mondjuk harmadáért csak valahogy elsiklottam felette a nagy böngészés közepette -, megnéztem a busz és vonatjáratokat is Melbourneba de a végén az jött ki, hogy repülővel a legolcsóbb de az aranypart mégiscsak úgy az igazi, ha a földön megyünk végig rajta, nem csak átrepülnünk fölötte. Viszont ha már repülőre kell üljek, akkor inkább "átnézek" Új-Zélandra. Ezzel pont egy héttel előztem meg Áder Jánost - mindkét országban - és a nagy új-zélandi földrengést. Szegények még az 5 évvel ezelőtti rengést sem heverték ki rendesen, most meg jött a másik.

 blog1.jpg

Új-Zélandon találtam olcsó kocsit, mert a városok közötti tömegközlekedés itt sem olcsó, ha többen vagytok pláne megéri autót bérelni. Persze a balos közlekedés itt is elbizonytalanitott elsőre, hogy most béreljek-e vagy sem de nem akartam kihagyni a lehetőséget, inkább bevállaltam. Pár nap alatt elég jól bele lehet jönni, nekem sikerült 1850 km-t beletenni az autóba egy hét leforgása alatt. Mondjuk volt egy elég meredek pár száz méterem, mikor egy fényképezős megállás után az út jobb oldalára mentem vissza, ráadásul egy élesebb kanyarban tehát még azt sem láttam volna ha jön valaki csak az utolsó pillanatban. HálIsten nem jött senki és semmi, miután kijöttem a kanyarból rájöttem, hogy hoppácska, rossz oldalon vagyok. Rövid káromkodás, kis kormányzás és minden rendben. Volt több technikás szakasz is, pl mikor Queenstownba mentem lefelé egy hegyről és volt vagy 20 azaz húsz darab 180 fokos kanyar közvetlen egymás után.

Kicsit előreszaladtam a történésekkel. Szóval megérkezés után célba vettem a szállást, hogy egy jó alvás után felmarkoljam a kocsi kulcsait. A felmarkolásból az lett, hogy majdnem fél napot töltöttem a kölcsönzőben mert benéztem a feltételeket és nem volt nálam hitelkártya fedezetnek - kötöttem biztositást és azt hittem az elég. Gyorsan üzengettem egy csomó embernek, hogy használhatom-e a kártyájuk, persze azt sem tudtam épp hol mennyi az idő de végül sikerült Tedi jóvoltából - köszi mégegyszer :) - elintézni. A várakozás alatt még felmerült bennem, hogy nem-e a sors üzen nekem, hogy ne erőltessem ezt a kölcsönzést, hisz a papiron levő 5 kérdésből , amit a kölcsönzőben kellett megválaszolni, mint pl. az elmúlt egy évben rendszeresen vezettem - nem mert csak fél éve vezetek, 4-et bekamuztam.

Második nap már nagyobb magabiztossággal és mindenképp több tapasztalattal - ami a vezetést illeti - indultam neki, hogy bejárjam a Hari Hari tengerparti túraútvonalat. Azt kell mondjam csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a déli szigeten jár. Az út első szakaszában egy autóútnyi széles ösvény vezetett, két oldalán fák és bokrok, amik teljesen eltakartak mindent, olyan sűrűn nőttek. Szerencsére nem voltak elágazások, mert akkor örökre ott ragadok. Egy idő után a táj hirtelen átváltott és egy csodás mohos erdőben találtam magam. Nagyon misztikus volt és csak előkészitett egy még jobb szakaszt. Mikor kiértem az erdőből és visszanéztem az egész úgy nézett ki, mint egy jől belőtt és hátrazselézett séró. Gondolom az állandóan, a tenger felől fújó szél miatt. Már ki is találtátok, a harmadik szakasz egy tengerpart volt, vulkanikus fekete homokkal, sok sziklával, végeérhetetlen hullámokkal. Itt találkoztam az első emberrel, egy helyi horgásszal, természetesen ő normálisan volt felöltözve, én farmerben meg sportcipőben indultam neki az útnak... Mondta, hogy siessek mert ha jön a dagály akkor nem tudok elmenni az úton. Ennek ellenére nem tudtam ellenállni a tengernek és leültem a parti sziklákra és csak néztem a hullámzást és arra gondoltam milyen lehetett először megérkezni erre a helyre, amikor még a térképen sem volt rajta. Később találkoztam még pár emberrel, az egyik épp a háza tetején dolgozott valamit és kérte keressem már meg a csavarhúzóját és dobjam fel neki, valahol ott kell lennie. Az utolsó szakasz is szép volt, körülbelül olyan, mint az első. Sétáltam vagy 4 órát mire körbeértem. A cipőm áldozatul esett az útnak, mert beleragadtam egy dagonyába, ami miatt az amúgy sem túl stabil jobb talpam félig levált.

A Hari Harin kivül teljesitettem még két nagy túrát, a Rob Roy gleccser útvonalat - itt nagy meglepetésemre találkoztam egy magyar arccal is - és egyet a Mount Cook nemzeti parkban. A Rob Royt a cipőm megfércelésével kellett kezdenem, ha nem akartam méregdrágán egy másikat venni - és nem akartam. Szóval beszereztem reggel a boltban egy adag pillanatragasztót meg gémkapcsot, valamelyik csak bejön. Itt megengedek magamnak egy rövid kitérőt a csodás bait fish szendvicsre, amit ettem. Még mindig abban a boltban vagyunk, ahol a "cipő javitáshoz" vettem a cuccokat. A boltnak volt egy büfé részlege, amit ettem volna sajna pont nem volt cserébe bekóstoltam a bait fish szendvicset, amit már több helyen is láttam kiirva, mondom kipróbálok valami helyit. Hát, csak remélni tudom, hogy átvertek és a helyiek nem ezt eszik bait fish szendvicsként :D. Tudom, hogy nem szokás ezt átszámolni de most megteszem, szóval 1500 hufért kaptam egy nagy adag vakhúsba belesütött kisadag halat, két toast kenyér között. Se többet se kevesebbet. Se egy saláta, uborka vagy bármi más de hát messziről jött embernek azt adunk, amit akarunk. :)

 

Ugorjunk térben és időben, kiértem a Rob Roy útvonalhoz, pontosabban meg kellett állni előtte 1-2 km-el mert sok eső eshetett előző napokban és olyan vizfolyások voltak az úton, amit már nem akartam megkockáztatni, hogy áthajtok rajta. Indulás előtt gyorsan megfixáltam a cipőm, ami azt jelentette, hogy tehén hugyban ugrándozva elsőre a zoknimat ragasztottam oda a cipő "testéhez" de második körben már sikerült a talpat ragasztanom a cipő "testéhez" - az, hogy miért volt nedves a fű a lábam alatt csak később tudtam kikövetkeztetni, mikor elég lassan elhajtottam egy tehén mellett, aki épp huggyolt és még a visszapillantóbol is azt néztem, hogy még mindig huggyol patakokban. Mindent összevetve remek túra volt ez is. A végén találkoztam egy olasz csajjal meg egy német sráccal, mondtam nekik, hogy tervezem a Mount Cook Mueller Hut túrát is, ők nemrég mászták meg és biztositottak róla, hogy nagyon szép de pokoli sok lépcső vezet fölfelé.

Azt kell mondjam, hogy Eszter és Micheal pontosan tudja miről beszél, amikor a Mueller Huthoz vezető lépcsők mennyiségéről van szó! Ez volt a harmadik nagy túrám és felváltva előzgettük egymást egy cseh párral a lépcsőkön felfelé. Nem mentem fel teljesen a menedékházig mert elértem egy havas részt, ami elég meredek és csúszós is volt. Ott még mentem felfele kicsit de egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetet, hogy itt le is tudok jönni. Csak álltam ott, tanácstalanságomban gyúrtam egy hógolyót, felkentem egy közeli sziklára és elindultam lefelé.

Most kifogytam a betűből de szerintem egy cikk erejéig még kitérek e csodás országra.