90 millió fülöpke országa

Élmények első kézből a fülöpökkel való találkozásról, helyi szokásokról, bennszülöttekről és a csodálatos Palawanról

Bejegyzések

2014.11.18. Jimbohumeister

Az élet iskolája

Ezt a bejegyzést már nagyon-nagyon régen meg akartam írni - Edit nővér a megmondhatója. Szerintem nem tévedek sokat ha fél évet mondok-írok. Edit nővér már 17 éve él kint a Fülöp-szigeteken, folyékonyan beszéli a helyi nyelvet, a tagalogot és mellette nem okoz gondot a francia és az angol sem.

IMG_8732.JPG

Manilai magyarok találkozóján szereztem tudomást arról, hogy él kint egy magyar nővér, aki nővértársaival együtt annak szenteli az életét, hogy adjon egy esélyt azoknak, akikről a legtöbben már lemondtak vagy még inkább lemondanának. Olyan tinédzser korú fiúknak segítenek, akik fiatalságuk ellenére konfliktusba kerültek a törvénnyel - emiatt még a börtönt is megjárták - továbbá olyan fiatal lányoknak, akiket bántalmaztak vagy elhanyagoltak. A nővérek missziója egyedülálló abból a szempontból, hogy mindkét oldalt, a bűnözőt és az áldozatot is segítik - bár bizonyos szempontból a fiúk is áldozatnak számítanak, egy olyan társadalom áldozatainak, ahol a felnőttek korán befogták őket rossz dolgokra és ebben nőttek fel. Edit nővér lengyel és francia nővértársaival, francia és osztrák önkéntes segítőkkel és körülbelül 12 filippinó alkalmazottal - szociális munkásokkal, pszichológusokkal - dolgozik együtt. Két programot hoztak létre közösen, az "Élet iskoláját" a lányok számára és a Marcel Van „Második Esély” programot a fiúk számára, hogy még egy lehetőséget kapjanak az élettől és a társadalomtól.

Edit nővér 21 éves koráig Magyarországon élt, ápolónőnek akart tanulni, helyette vak és mozgás sérült gyerekekkel foglalkozott, ám Isten útjai kifürkészhetetlenek és a Nyolcboldogság Közösségen keresztül Franciaországba került egy 5 hónapos képzésre. Az 5 hónap végül 5 évre hízott, mely 5 év alatt AIDS-es fiatalokkal foglalkozott egy kolostorban - ezek a fiatalok meghalni mentek oda. Ott ismerkedett meg Sophie nővérrel aki Új-Kaledóniában teljesített szolgálatot és a Fülöp-szigetekre készült, hogy ott alapítson egy missziót. Edit nővér – aki soha nem akarta elhagyni Magyarországot – 5 év franciaországi szolgálat után jelentkezett Sophie nővér fülöp-szigeteki missziójába, mert az AIDS-es fiatalok ápolása közben elhívást kezdett érezni. Lelki vezetője csak úgy engedte el, hogy megígértette vele, ha egyszer kimegy, onnan már nem jön többé vissza, addig teljesít szolgálatot, amíg csak bír - erre azért volt szükség, hogy pszichológiailag felkészítse a kitartásra de természetesen ha nagyon akart, visszajöhetett volna. Bár nem volt könnyű elhagyni Európát ez az ígérete segítette abban, hogy a végsőkig kitartson. Eleinte nagyon megviselték a trópusi utcákon terjengő szagok - amit meg tudok érteni, mert az utcai sütödék körül borzalmas felhők terjengenek és ezek még nem is a legrosszabbak. Az első hetekben egy pók is megcsípte, ami majdnem az életébe került de végül az erős és szívós alföldi vér, ami Edit nővér ereiben csörgedez legyűrte a pók mérgét kórházi ápolás nélkül is, sok fülöp-szigeteki fiatal szerencséjére sikerült felülkerekednie a nehézségeken és fáradhatatlanul dolgozott és dolgozik a mai napig azon, hogy azok, akik reménytelen körülmények közé születtek - anyagi gondok, rossz családi háttér - kapjanak egy esélyt az élettől rajta, munkatársai és jóindulatú emberek adományain keresztül.

A misszió kezdetekor utcagyerekekkel foglalkoztak, sokszor éjjelig tartó látogatásaik alatt Manila legzűrösebb negyedeiben járták az utcákat, ahol a kábítószer kereskedelem és a prostitúció ott zajlott az orruk előtt. A nővérek néha meghívták a házukba egy napra azokat az utcagyerek csapatokat, akikkel már hónapok óta foglalkoztak. Megmosdatták őket, ételt-italt adtak nekik, elbeszélgettek és játszottak velük, próbálva megérinteni a lelküket és felébreszteni bennük a vágyat, az utcai élet elhagyására, ami nagyon nehéz feladatnak bizonyult, mert úgy éltek ott, mint hal a vízben. Prostituáltakkal is foglalkoztak, próbálták őket egy normálisabb élet felé terelni de a sikerrel exponenciális arányban nőtt a fenyegetettség is a futtatók részéről, akik a nővérek munkájában csak a megélhetési forrásuk megcsappanását látták. Hogy ebből ne legyen bajuk fel kellett hagyniuk ez irányú törekvéseiket de az utcagyerekeken keresztül eljutottak a börtönökig, ahol rátaláltak arra a célcsoportra, akikkel ma is foglalkoznak. Így alakult meg a Marcel Van „Második Esély” Program. Ebben a programban a fiúkat a börtönök szociális munkásai bízzák a nővérek fél évtől 1-2 évig tartó intenzív trainingjére. Ez a börtön falain belül zajlik, 20-40 fiatallal. Amikor szabadulnak már sokkal nyitottabbak a változásra és arra, hogy normális életet éljenek abban a társadalomban, amiben előtte csak a rosszat gyakorolták. A legkeményebb fiúkat és ügyeket bízzák rájuk, mert nincs más alapítvány a szigeteken, akik fel merik vállalni a gyilkossági, szexuális erőszak és kábítószer kereskedelmi ügyeket. Mindezt nagyon sikeresen teszik, akik elvégzik a Marcel Van programot azoknak a 95%-a nem kerül vissza a börtönbe, ami nagyon nagy szó és eredmény nemzetközi szinten is! Mikor először látogattam meg Edit nővéréket, találkoztam egy 17 éves sráccal, aki idősebbnek nézett ki, mint én 31 évesen, annak ellenére, hogy filippinó, pedig ők fele annyinak néznek ki, mint az azonos korú európaiak. Pár foga is hiányzott, olyan helyre született ahol sok volt a dealer és akkor tartozhattál valahova és voltál valaki, ha te is drogoztál.

Sokan nem is gondolnák, hogy a buszon, jeepney mellettük utazó ember talán azért nem rabolta ki vagy késelte meg őket, mert kapott egy újabb esélyt és tanulhatott szakmát, kapott munkát és vissza tudott illeszkedni a társadalomba.

Az élet iskolájába 15-18 éves lányok jelentkezhetnek, akiket 2-3 évre fogadnak be az otthonukba de addig segítik őket amíg egyedül, felelősségteljesen, diplomával a kezükben talpra nem állnak. Megtervezik a lányokkal, hogy milyen szakmát tanuljanak, hogyan vezessék az életüket, megoszthatják velük a nehézségeiket, gondjaikat és támogatják őket tanulmányaik során.

A programokba a fiatalok szüleit is bevonják és havi képzést, lelki vezetést tartanak nekik, hogy segítsék őket is a gyerekeik megértésében és a családi légkör pozitív irányba történő megváltoztatásában. Tapasztalatik alapján jól látszik, hogy minél aktívabb egy szülő annál nagyobb esély van rá, hogy a gyerekük eredményesebben fog visszailleszkedni a társadalomba és tanulmányait is elvégzi.

 

Arra a kérdésemre, hogy mi a véleménye a filippinókról és az országukról Edit nővér azt mondta azért szeret ott dolgozni, mert Istentől elhívást érzett ide, aminek nem akart ellent mondani és azért is, mert a filippinók nagyon ragaszkodóak és hálásak, amit európai missziói alatt nem tapasztalt. Ez egy bónusz a missziósoknak de nem ez az oka, hogy maradnak. Nagyon sok igazságtalanságot lát az országban, ami keserűséget és gyűlöletet szül az emberek szívében. Ezért van az, hogy rendkívül szélsőségesek tudnak lenni, a mosoly mögött ott rejtőzik a gyűlölet is. A Biblia azt írja, hogy az igazság, szeretet és béke együtt jár és ha elveszed az egyiket a másik kettő is előbb-utóbb eltűnik. Én is hallottam sok olyan történetet, ahol semmiség miatt követtek el gyilkosságot - például meg nem osztott internet hozzáférés miatt, barátnőm apukáját is megkéselték egyszer és nem sokon múlt, hogy túlélte.

Érdekességképpen azt is megemlítem, hogy Edit nővéréknek nagy szerepe van egy törvény kidolgozásában arra vonatkozóan, hogy börtönökben gyerekeket ne zárhassanak össze felnőttekkel. 2013-ban ott voltak Taclobanban is, ahol a történelem során eddig lejegyzett legnagyobb tájfun, a Haiyan tombolt, hogy támaszt nyújtsanak a rászorulóknak. Szerintem büszkék lehetünk Edit nővérre és csapatára, akik többet tesznek a társadalomért, mint gondolnánk vagy látnánk és fáradhatatlanul segítik a rászorulókat.

Aki többet szeretne tudni a misszióról, akár csatlakozna is önkéntesként itt talál bővebb információt: http://www.acaymission.com/EN/news.html